Violet City-Falkner

Az új szezon hivatalosan is elkezdődött, idő kérdése hát, míg betoppan a városba az első kihívója. Ez pedig egyet jelent az új harcokkal, és az új ismerősökkel is.
Nem, messze nem ő a legkeményebb a teremvezetők között, de ő sosem akarta lehetetlen feladatok elé állítani kihívóit. Éppen ezért képzett ki új pokemonokat arra, hogy megizzassza kihívóit. Legalább ad nekik némi esélyt is. Egy teremvezetőnek az a dolga, hogy tanítson, nem pedig az, hogy megalázza a zöldfülűeket. Abban viszont ő biztos teljesen, hogy rengeteg kezdővel kell ismét foglalkoznia.
Mivel csak a szezon eleje van, nem számít a mai napon kihívóra. A tanítványai, akik frissen kerültek az edzőterembe, most is szépen gyakorolnak, mialatt ő Janine-nel, Fuschia város teremvezetőjével videofonál. Régi barátok… Tehát éppen ezt a tevékenységet szakítja meg az, amikor az egyik friss tanítványa szól neki, hogy látogatója van, egy új kihívó személyében. Máris? Ilyen hamar? Pedig csak nemrég kezdődött a szezon.
Azonnal feláll helyéről, miután elbúcsúzik barátjától, hogy azután a csarnokba siessen. Míg oda nem ér, a tanítványok persze beengedik a kihívót. Biztosan nem fogja tartani a száját egyikük sem, ha megkérdezi, mire számíthat. Na persze, attól, mert megtudja, a repülő pokemonok a specialitása, a győzelme még messze nem garantált.
Agito tehát türelemmel kell, hogy legyen kissé. A csarnok, ahova vezetik, különböző, mechanikus repülőszerkezetekkel teli. Sárkányokat építenek ugyanis, hogy ezzel szellemileg is felvértezzék magukat, és együtt repülhessenek a pokemonokkal. A levegőáramlatokra épül a működése. Lesz hát néhány perce hozzá a kihívónak, hogy megszemlélhesse őket.

Faith tanácsát nem tudtam figyelmen kívül hagyni: hívjam ki őket, a teremvezetőket és próbáljak meg nyerni. Ezen a módon válhatok hamarabb erősebbé, nem találtam más megoldást. Hajlottam a javaslatára is, miszerint bármelyik Centerben elvégezhetem a regisztrációhoz szükséges alap dolgokat. Igaz, ha lett volna nálam a PokéDexnek nevezett eszköz, mellyel a lencséjével szemben álló pokémonok adatait rögzíti, könnyebben átmehettem volna a rostán. Lényegtelen, hiszen kisebb-nagyobb bajlódás ellenére is sikerült a johtoi Ligához csatlakoznom. Innentől kezdve bármikor intézhettem kihívást bármely teremvezető felé. Nem csak az életemet megmentő lány javaslatát, de a Centerben dolgozó nővérke tanácsát is megfogadtam: a Violet-béli terem vezetőjével, Falknerrel kéne kezdenem a sort.
A városhoz vezető út zökkenőmentesen zajlott. Ha megálltam, akkor is a nagy harcra készültem a pokémonokkal. Átvettem velük mindazt, amit a Steve és Ryryk elleni küzdelemben tanultam. Jóval magabiztosabb voltam, mint szökésemkor. Éreztem, hogyha a kamatoztatott tudást jól felhasználom és hiszek magamban, meghozza a várt győzelmet. Természetesen tudtam, hogy a repülő pokémonok szakértőjén kívül még akadt egypár jóval erősebb vezető, kik nagyobb kihívást nyújthatnak. Nem aggódtam, szépen sorjában szándékoztam haladni. Türelmes voltam – és ez azzal járt, hogy Tiamot is nyugalommal ruháztam fel. A kis róka különös, de az utóbbi időben próbált hozzám hasonlóan viselkedni. Kevésbé félt, hamarabb barátkozott, ráadásul a harchoz sem végső megoldásként viszonyult. Igaz, ha lett volna rá mód, kerüli, ám ettől függetlenül erősítenie kellett magát. Talán a rejtett, nyughatatlan belső tüzének köszönhetően sajátíthatott el egy új mozdulatot: a láng vágtát. A fennekin gyakorlás közepette mutatta be először a mozdulatot, mialatt a zsarátnok nagyságát próbálta növelni. Ki gondolta volna, hogy az izzó törmelékköpés helyett saját magát borítja lángokba, hogy azzal eggyé válva nagyobb erővel támadhasson? Az első látvány kifejezetten meglepett, bár az nem tompította el a kölyök iránt érzett büszkeséget és csodálatot. Új hatalommal a birtokunkban végképp nem félhettünk a vereség tudatától. Tisztában voltunk azzal, hogy minden tőlünk telhetőt meg fogunk tenni Falkner ellen.
Készségesen, majdhogynem tárt karokkal fogadtak. Új szezon volt és állítólag első kihívóként léphettem át a violet-i terem kapuját. Csodálattal néztem körbe, a hely minden zegzugát meg akartam ismerni. A szívem hevesebben dobogott, s megint úgy éreztem, hogy forr a vérem. Nem a veszteség esedékességétől, hanem a kihívástól. Erős vagy sem, Falkner kihívásnak számított – az első kihívásnak. A megannyi repülő szerkezet, az egész épület az akadály lelkületét tükrözte. Kíváncsi voltam a tanítványainak a véleményére, hátha tudnak valamit arról, amit kérdésként amúgy is fel akartam tenni a teremvezetőnek.
- Miért pont a repülő típus? – fordultam kíváncsian feléjük, a csarnok közepén állva. – Ha bármi mást választhatna, miért emellett döntött?
Ahogy hallottam, a teremvezetők szabják meg azt a típust, melynek alapján fel kell építeniük a maguk kis „birodalmát”. Azt leszámítva, hogy Falkner ezeknek a pokémonoknak az esetében mutatkozott a legkiemelkedőbbnek, legtehetségesebbnek, lehetett valami más is – valami személyes, melyből szintén erőt meríthetek.

A tanítványok mindegyike ugyanazt a tradicionális ruhát viseli. Az egyszerű, világoskék alapon itt-ott fehéret is látni, mintha csak a felhőket akarnák szimbolizálni. Kérdésedre persze szívesen válaszolnak. Illetve válaszol egy tanítvány. Fiatal fiú még, csoda, ha saját pokemonja lehet már.
- Falknernek már az apja is teremvezető volt Violet Cityben. Egy igazi legenda! Látod? Ott! - mutat rá egy képre, ami a fal egy egyenesebb szakaszán lóg. Ez ebben az épületben nagy dolog, mivel hát spirál alakú… A legtöbb bútor is ennek vonalát követi. A képen egy idősebb férfi, és pokemonjai pózolnak. A létező legszebb, legmagasztosabb, és legerősebbnek tűnő madárpokemonokkal, amiket te valaha láttál. És persze ott van Falkner is, gyerekként, kezében egy apró pidgey-vel. Gyerek még, mégis ott látni a legnagyobb boldogságot a szemében, hogy fent lehet ezen a képen.
- Gyere! Falkner odafent vár! - a fiúcska jelez neked, hogy kövesd, ha pedig eleget teszel neki, egy liftbe vezet. Onnan pedig egészen a tetőtérig utaztok.
A tetőn jól látod a felrajzolt jeleket, ami a pálya széleit és területét hivatott jelezni. Egyébként szép, napos időtök van, csak néhány bárányfelhő kúszik fent az égen teljesen békésen. A teremvezető, valamint a kihívó pedig mindketten odafent várnak rád. Falknert egyből felismerheted. Csak a nagyobb, idősebb verziója annak a kisfiúnak, akit azon a fényképen láttál. Egyik szemét most is jól takarja oldalra fésült, kék sérója, orra alatt pedig magabiztos mosoly ül, ahogyan a szezon első kihívóját méregeti.
- Üdv a Violet városi edzőteremben. Úgy hallottam, ki akarsz állni ellenem. - üdvözöl határozott, magabiztos hangnemben.

- Szóval a gyökerek. Értem. – nyugtáztam a fiú magyarázatát. Ha a származás szóba jött, mindig kételkedni kezdtem. Nem ismertem a szüleimet, amióta az eszemet tudom, a rend nevelt. Rettenetesen zavart, hogy végtére is semmit sem tudtam magamról. Milyen ember lehetett az apám és az anyám? Ha eddig nem tudtam meg, kétlem, hogy a jövőben meglelem ezeket a válaszokat.
Tekintetemet a segítő által mutatott képre emeltem, s érdeklődve ráncoltam szemöldökömet. A férfi karizmatikusnak mutatkozott, kora ellenére. Ezt az érzést a mellette szárnyat bontó hatalmas, fenséges madárpokémonok erősítették meg. Már csak a kisugárzása miatt is tiszteletre méltó teremvezetőnek tűnt. Kíváncsivá tett, vajon a sarja is ilyen-e – ami perceken belül kiderül. Az őt ábrázoló portré alapján tisztelte és szerette a pokémonokat. Egy ilyen személytől érdemes lesz tanulni. A kísérő tanítvány egy felvonóba vezetett, amely a toronyépület tetejéig vitt fel. Idő közben ugyanolyan áhítattal néztem, ahogyan a lenti csarnok egyre jobban eltávolodik tőlünk. Már-már érezni lehetett, hogy nem maradt sok időm a harcig. Még mielőtt felérhettem a fiúval volna, nyugtatóan nyeltem egy nagyot, orrnyergemet megmasszírozgattam. Miután szabaddá vált az út és megláttam a képen szereplő, érett Falknert, lassan, de magabiztosan álltam szembe vele. Tisztelettudóan hajtottam előtte fejet, még mielőtt bármit is felelhettem volna szavára.
- Üdvözöllek, Falkner, a nevem Agito. – kezdtem bele, kissé rekedt hangon. – Igen, ki akarok. Tudni szeretném, kész vagyok-e arra, hogy megismerjem az igazi erőt. Tanulni szeretnék tőled. – Az utóbbi mondatot jóval hangsúlyosabban ejtettem ki ajkaimon. Izgalomban voltam, de még mennyire! A vérem szinte forrt annak gondolatára, hogy egy mások által elismert profival mérhetem össze tudásomat. Igazi megtiszteltetésnek éreztem a kihívás elfogadását. Azt már csak gondolatban ígérhettem a repülő pokémonok mesterének, hogy nem hagyom cserben. Mindent bele fogok adni.

Figyelmesen hallgatja végig bemutatkozásod. Bár ezt talán nem érzed rajta egyértelműen, de szimpatikusnak tart. Ha valóban olyan vagy, mint amilyennek próbálod magad mutatni, akkor nem fog csalódni benned. Szereti ezt a jó hozzáállást. Nem minden trénerben van ez meg. Az évek alatt pedig ő már találkozott mindennel. Volt, aki hisztizett, és az apjával fenyegette őt, amiért nem tudta megverni… De nem ez a legrosszabb. Hanem azok, akik nem tisztelik társaikat.
- A kihívást elfogadom, Agito. - lép be a ringbe, a kijelölt helyére, ahol a pokemonjait fogja majd irányítani. Eközben persze a bíró, egy körülbelül vele egyidős férfi is a helyére lép. A tanítványok pedig a pálya szélén állnak sorba. Ha rájuk pillantasz, akkor a színtiszta izgatottságot látod arcukon. Nem látták még éles harcban Falknert, csak akkor, amikor velük gyakorol. De az más, nem ugyanaz. Ők még nagyon amatőrök ehhez.
- Két, szabadon választott pokemonnal harcolhatsz. Egy pokemon addig lehet pályán, amíg fel nem adod, vagy harcképtelenné nem válik. Van még kérdés? - kérdezi, s még válaszol az esetleges kérdésedre. Aztán övéhez nyúl, leakaszt róla egy pokelabdát, és előidézi belőle első választottját.
- Rendben! Keményen edzettünk, ideje repülnünk! - száll a magasba egy apró, egészen apró, de annál gyorsabb pokemon. Jól láthatod, hogy ez pont egy olyan pidgey, amit a képen is láttál. Illetve nagyon hasonló - hiszen természetesen ez egy másik példány. Elég gyorsnak tűnik. Lehet, azonnal reagál majd, amint megkapja az első támadási utasítást. Na persze, a kezdeményezés rajtad múlik - mit tudsz neki mutatni, ami felér a kis pidgey gyorsaságával? Vagy más taktikát választasz?

---

Harc kezdődik tehát. Engem a postod hossza nem érdekel, csak a tartalom xD Használd a képzelőerőd, vizsgáld a terepet, figyeld nem csak a pokemonok típusát, hanem egyéb jellemzőiket, pl anatómia. Szóval realitás. Minél kreatívabb vagy, annál szebben fogok pontozni. :3 Good luck!

Nos, az első kisebb akadállyal megküzdöttem és kifejeztem a kihívás célját. Nyíltan, őszintén hangoztattam azt, amit helyesnek véltem. Mások, mint a Sargantagasban félnek így beszélni. Igaz, izgatott voltam, de volt valamim, amit meg akartam védeni – ez az, amiről Ryryk is említést tett! A megvilágosodás pillanatában sokkal jobban esett az a tudat, hogy Falkner saját szavaival élve erősítette meg a kihívás elfogadását. Egy elégedett félmosoly ívelt át arcomon, s miután ő elfoglalta helyét a harctér egyik felén, úgy én is áttértem a másik oldalra.
Az izgalom kézzel tapintható volt: egyrészt az ereimben forrongó vér valami iszonyatos lelkesedésbe rángatott, másrészt a teremvezető tanítványai valószínűleg mesterükért szorítottak. Érthetőnek tűnt, nem akarták, hogy Falkner – akire valamennyien felnéztek – veszítsen. Sajnos jómagam se hagyhattam ezt. Ha mindkettőnk teljes beleadással fog küzdeni, akkor mélyen őrzött igazságok fognak felszínre kerülni – ilyen a harc természete, legalábbis William szerint. Majd meglátjuk, egy kevésbé baráti megmérettetésben vajon beigazolódik-e ez az állítás.
Kezdésnek egy nem rég látott ismerőst hívott a küzdőtérre. Pidgey kicsi volt, de annál gyorsabb, nem becsülhettem le képességeit. Ki lett volna a legjobb választás? Tiamo éppoly picinek tűnt, mint ez a madárka, ám közel sem olyan fürgének – legalábbis időbe telt, mire a normális sétatempóval lépést tudjon tartani. Nem, az első menetet valaki másnak tartogattam. Majd elválik, Misenca hogyan boldogul a pidgeyvel szemben. A szóban forgó szirén pokémont előhívva a milotic szerény fenségességgel hajlította „s” alakban nyakát, farkát kissé meglengetve néhány centire a földtől lebegett. A szépséges teremtés felismerte Pidgeyben az ellenfelet és onnantól kezdve körültekintően nézte meg magának azt, ami a későbbiekben fenyegetésként érheti. Egy rövidebb időre visszanézett rá, mire néma bólintással jeleztem neki. Az út alatt azt tanítottam mind neki, mind Tiamonak, hogy lehetőleg elsőként támadjanak. Próbálják meg az első támadást vagy kivédeni, vagy kibírni. A fennekin is hasonló dolgot művelt, amikor Vihar csípésének erősségét és a támadás sugarát mérte föl. Misenca is igyekezett eme elv szerint cselekedni: mozdulatlanul, már-már különösebb aggodalom híján lebegett helyén, a csapásra várván. Kizárólag megtévesztést célját szolgálta, a szirén az esetleges támadást farkának előre emelésével próbálja blokkolni. Ha ez sikerül neki, uszonyát légycsapóként használva veri el a további fenyegetést.

Kérdés nem volt, marad hát az, ami miatt mind Agito, mind tanítványai izgatottak. De még ő maga is - ezekkel a pokemonokkal, akiket kifejezetten a teremmeccsekhez edzett, már fiatal koruk óta, sosem harcolt élesben. Így tehát ez a harc nem csak a kezdő trénernek, de még neki is nagy kihívás. Persze a tanítványai is ezért szurkolnak. Sokat gyakoroltak, és megérettek végre egy nekik való kihíváshoz.
A kis pidgey a levegőben cikázik, kisebb, íves köröket róva szárnyaival, mialatt ellenfelét várja. Teremvezetőként mindig ez a legnagyobb kihívás. Nem tudod, ki lép be legközelebb az edzőterem ajtaján, mire számíts, milyen meglepetést kapsz. Az egész olyan, mint egy nagy zsákbamacska, aminek a végén vagy nyersz valami értékeset, vagy nem.
- Á, egy Milotic. Érdekes. - konstatálja, mialatt felméri a kígyószerű lényt. Amilyen pompásnak és ártatlannak néz ki, annyira nem szabad alábecsülni. Az a legrosszabb, ha alábecsülöd az ellenfeled. Ezt nála, a repülő pokemonok mesterénél a legfontosabb. A kis pidgeyt is sokan lenézik, egyszerűen azért, mert apró.
- Pidgey, kapd el a szelet! - utasítása éppen olyan gyors, mint a kis madár. Nyugati szél fúj, innen jól érzi a teremvezető maga is, de tudja jól, hogy ezt már nem kell elmondania neki. A madár természetes, vele született adottsága, hogy tökéletesen megérzi a levegőáramlatokat. Csak hátráltatná, ha jobban megkötné egy utasítással.
Pidgey vékony hangú csipogással adja tudtára, hogy megértette, mit kell tennie. Hátszél - egy olyan cselekedet, amivel a madár a levegőáramlatokat kihasználva csak még jobban felgyorsítja magát. Sokan nem tudják, hogy a szabadban a pokemonjaik felszabadultabban, és sokkal gyorsabban repülnek… Mert a repülés alapja a hideg és meleg levegőáramlatok kihasználása. Ez pedig egy zárt térben nincs meg, nem optimálisak a körülmények ehhez. A hátszél pedig éppen erre épít. A kis pidgey persze azonnal megtalálja a megfelelő levegőáramlatot, így pedig még gyorsabb, mint eddig. Körbe-körbe cikázik Milotic körül, egyik áramlatról a másikra szökkenve, hol alacsonyabban, hol gyorsabban repül. Látni, ahogyan a milotic próbál védekezésre készülni, de a pidgey egyelőre nem támad. Elég közel merészkedik hozzá, de túl gyors hozzá, hogy könnyen eltalálják. Főleg, ha Agito, valamint pokemonja a látására támaszkodik.

A teremvezető megjegyzésére önkéntelenül is elvigyorodok. Inkább bóknak véltem megjegyzését, semmint egyszerű ténymegállapításnak. A méretarányoktól függetlenül nem volt tanácsos lebecsülni a pidgeyt. Ha egy olyan karizmatikus pokémon mester fia ellen harcoltam, még a legkisebb zsebszörnyet sem nézhettem le, csak mert nem volt akkora, mint a miloticom. És attól függetlenül, hogy Falknert tartották a nyolc johtoi vezető közül a leggyengébbnek, kihívásként tekintettem rá. Akárhogy is, úgy éreztem, egy-két dologra meg fog tanítani.
A veréb pokémon kimondottan jól mozgott a saját elemében. Szárnyaiként evezőként használta, s mint egy kis csónak a vízben, a madárka úgy ülte meg a levegőt. A harc első legkisebb mozzanata meglepetést tartogatott, ám a küzdelem még koránt sem kezdődött el. Ahogyan alaposabban feltérképeztem az ellenfél gyorsaságát, úgy próbáltam Misencát is az elvonhatatlan figyelemre ösztökélni. A szirénnek sosem volt különösebb problémája a koncentrációval, amennyire erejéből tellett, jól teljesített. Így, ennek tudatában hasonlóképpen méregette ellenfelét, Pidgeyt. Jól láthatóan megzavarodott, amikor a szóban forgó zsebszörny körülötte repkedett, szinte követhetetlen gyorsasággal. Milotic fejét ide-oda ingatta, aztán tanácstalanul vijjogott felém. Teljesen érthető volt, hogy elsőre nem tudott mihez kezdeni ilyen sebességgel… mert volt látható. Egy érzéket figyelmen kívül kellett hagyni a találat esélyének növeléséhez. A pokémonok többsége amúgy is más adottságaikra hagyatkoztak. A kígyótestű szépség – véleményem szerint – egyetlen dolgot tehetett meg. A „megvilágosodásnak” egy csettintéssel adtam jelét.
- Körkörös seprést, Misenca! – adtam ki az utasítást a miloticnak.
A szirén zsebszörny egy apró biccentéssel nyugtázta a parancsot, s hasonlóképpen tett: hosszú testét enyhén kinyújtóztatta, hogy nagyobb sugárban próbálkozzon meg a pidgeyre való lesújtással. Farkát ostorként lendítette meg, miképpen azon tagjával igyekezte lepofozni bosszantóan sebes haragosát.

Minden úgy halad, ahogyan arra számított. A kis pidgey annyira felgyorsul, hogy szabad, emberi szemmel már követni sem lehet. Csak néha látni egy-egy barna csíkot, ahogyan a nála sokkal nagyobb milotic körül cikázik. Pillanatok alatt olyanná válik, mint egy idegesítő kis szúnyog, amit nem lehet lecsapni. Azzal pedig, hogy a milotic még a fejét is fel-le emelgeti, csak még inkább a teremvezető malmára hajtja a vizet. Ez a legrosszabb, amit tehet. Csak elszédül, és végképp összezavarodik. Nekik pedig érthető, ha ez a céljuk is.
Agito azonban jól kezeli a helyzetet. Utasítása nyomán a milotic biccent, majd megemeli pompásan díszített farkát, hogy körkörös lendítést tehessen, újra és újra ismételve a mozdulatsort, amíg azzal reményei szerint el nem találja bosszantó ellenfelét. Csak hogy nem csak a kis pidgey gyors, hanem a trénere is azonnal kapcsol. Végtére is, nem véletlen esett az apró, ám annál energikusabb madárra a választásra, amikor az összes közül pont őt választotta a teremmeccsekhez való kiképzéshez. Mindig is a pidgey fajták voltak a kedvencei. Kár, hogy az emberek alábecsülik őket, csak azért, mert mindenhol ott vannak.
- Kerülj ki a sugarából, pidgey! - gyors, azonnali utasítás követi a milotic első mozdulatát. Egy közönséges, nem kiképzett pidgey ellen ez jól működött volna, de ők tudják jól, mikor kell arrébb állni. Illetve ez esetben, repülni.
A veréb ezért aztán egy csipogással történő jelzés után, amivel mintha azt akarná mondani, hogy megértette, mit kell tennie, a másik irányba dől, ezzel pedig megváltoztatja saját irányát. Játszi könnyedséggel tér ki a milotic támadási sugarából.
- Háttal a napnak, pidgey, és indíts egy széllökés támadást! - éppen csak kikerül a madár a milotic körzetéből. Újra hallatja saját, vékonyka hangját, majd a parancsra magasabbra száll, hátát a napnak mutatva. Ez nehezíti majd Miscenca látását, ott, egy helyben lebegve pedig egy könnyű és sebezhető célpontot nyújt.
Pidgey vadul csapkodni kezd a szárnyával, valóságos, szinte látható szelet képez így. A felkavart por szó szerint megszínezi az életre keltett széllökést. Ha Milotic, valamint Agito nem tesznek semmit, akkor könnyedén megsérülhet a pokémon. Viszont egy ilyen apró pidgeytől ez a támadás nagyon, nagyon minimális sebzést jelent egy akkora pokémonnal szemben, mint Miscenca. Szinte meg sem érzi majd. Tényleg ez a legjobb, amit a teremvezető fel tud mutatni? Az önbizalma cseppet sem csappant. Minden bizonnyal másról van szó.

Habár egyszerű lendítésre céloztam, a milotic ennél jóval erősebb formáját demonstrálta, amint az általam kért mozdulatsorba kezdett. Újra és újra, annak reményében, hogy előbb-utóbb eltalálja a pidgeyt. Az utóbbi azonban kicsit sem volt rest: Falkner utasításához mérten cselekedve kitért a szirén pokémon támadásának rádiuszából. Elismerő félmosoly kunkorodott fel szám sarkában. Tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom: a nyers, elsöprő erő nem volt minden. Első teremvezető vagy sem, több kihívást rejtett, mint azt bárki gondolná. De… amit meg akartam valósítani, az főként a kezdeményezés – és sikerült elérnem azt. Habár Misencával támadtam, nem feledkeztem meg az alapelvről. Sosem mertem volna nyílt csapást kivitelezni, főként nem egy ilyen ellenféllel. A bazsaly most már inkább elégedettségről árulkodott, amikor Pidgeyt végül egy széllökés támadásra buzdította gazdája. Két dolog biztos volt: egy majdnem kétmázsás pokémont nemigen fog elröptetni a veréb által keltett légi csapása és a támadás kivitelezéséig a madár zsebszörny szabadon támadható – legalábbis reménykedtem. A pidgey sajnos-nem sajnos viszonylag gyorsan reagált Falkner utasításaira, ám mindenképp megért egy próbát.
- Húzódj össze és süss el egy víz pulzust! – adtam ki a következő utasítást Misencának. A szirén pokémon némán nyugtázta a kérést, mire annyira összetekeredett, hogy a széllökés a minimálisnál is kevesebb sérülést okozzon a szépség testén. Noha az apróság a Napot takarta, Milotic leginkább a megérzéseire kívánt hagyatkozni. Szájából nagy nyomású víztömeg tört elő, egy labdánál kisebb gömb alakjában. A folyamlakó egy határozott mozdulattal célozta be a pidgeyt, s elsütötte a támadást. Már csak az a kérdés, célt ér a pulzus-csapás vagy sem.

Ilyen az, amikor olyan ellentámadást kapsz, amire nem feltétlen számítasz.
A kis pidgey legnagyobb előnye apró mérete és mozgékonysága. Azáltal, hogy ha csak egy pillanatra is, de megállt a mozgásban, s csak fel-le “lebegve” repült, nagyjából egy helyben, védtelenné vált arra a pár másodpercre, amire még szükségük lett volna a következő támadásukra. Meg kellett állniuk, hogy támadni tudjanak, Agito pedig felismerte a tökéletes pillanatot. Ez volt eddig az első és egyetlen alkalom, amikor érdemes volt támadnia.
A vízsugár eltalálja a pidgeyt, amit így a földre kényszerít. A tanítványok közül többen is felkiáltanak, és egy kis kántálással próbálnak lelket önteni a madárba. Úgy tűnik, sikeresen. Szívós kis madárka, tud még harcolni.
- Homoktámadás, pidgey, aztán szállj vissza a levegőbe! - hangzik az újabb utasítás. A madár megrázza tollait. Nem viselte meg annyira a vízpulzus, hogy feladja a harcot, ehelyett végrehajtja Falkner parancsát. Apró kis lábaival nekiiramodik, szárnyával csapkod párat, így megpróbálja a felkavart port a milotic szemébe söpörni. Azzal a lendülettel pedig újra a magasba szökken, és folyamatos mozgással köröz a milotic körül. Ha sikerült a támadása, akkor pedig olyan előnyre tett szert, ami eldöntheti a csata kimenetelét.

Úgy éreztem, sikerülhet. Kifejezetten örültem, amikor a szirén víz pulzusa célt ért. Aggódtam a pidgey épségéért, amikor a földre zuhant, de kapott elég motivációt Falkner nebulóitól, hogy ismét talpra állhasson. Már a gyorsasága miatt sem volt okom lebecsülnöm a picurkát. Valahol kedvesnek gondoltam, hogy a gyerekek jobban biztatták a veréb pokémont, mint maga a vezető. Vagy talán szavak nélkül is ennyire megértették egymást? Lehet. Bármi megeshet. Különös és rejtélyes levegő ölelte körül Falknert. Pont olyan érzés fogott el vele kapcsolatban, mint amikor apja portréját szemlélhettem meg. Tehát igaz volt.
Homoktámadás – elég egyértelmű, hogy port használ fel, a látási viszonyokat rontván. Egy olyan csel, ami hosszútávon problémát okozhat. Ha a kis pidgeynek sikerül, a korábbinál jobban lefarag Misenca érzékéből. Problémás, ám a madárka ugyanazt akarta tenni, mint a naptakarással. Éreztem, hogy a porkavarás elől nem igazán lehetne elsiklani, így nem maradt más választásom.
- Misenca, hunyd le a szemedet! – gyors utasítás keretei között a szóban forgó pokémon úgy tett, ahogy kértem tőle. Az majd a későbbiekben elválik, hamar kapcsolt-e, egyelőre a körülötte cikázó verébbel kellett foglalkoznunk. Igaz, Milotic nem láthatta, de hallhatta és érezhette a szárnyak suhogását. – Hallgasd! – fűztem tovább a parancssort, bár tény, ettől függetlenül is tudhatott a közelében repdeső Pidgey jelenlétéről. Bíztam abban, hogy a következő támadás nagyobb sugárban fog hatni, ha a zsebszörnyem jobban kinyújtózkodik. – Támadj az örvénnyel (twister)! – És végül a szirénem valóban úgy próbált hatékony csapást elsütni, hogy testét teljes egészében kinyújtja. Látásától függetlenül – hiszen szemét mindvégig csukva tartotta – próbálkozta bevégezni elkezdett munkáját. Bízott hallásában és ösztöneiben, érződött a győzni akarás a szépséges pokémonban.

A kis pidgey a magasban ismét, miscenca pedig vakon próbál a szárnyak suhogására ráhangolódni. Igaz, sajnos nem úgy vak, ahogyan szerette volna. De végére is, így is jó.
A pidgey így, ebben a formában szinte lehetetlen célpont. Pici, fürge, és még repül is. Hol feljebb emelkedik, hol lejjebb süllyed annak arányában, hogy éppen hideg, vagy meleg levegő áramlatot kap  el.
- Öklelést, most! - hangzik a támadásra való uszítás, éppen abban a pillanatban, amikor miscenca is megkapja a maga parancsát. Az eredmény pedig? Katasztrófa. Legalábbis a kis pidgeyre nézve. Alkatánál és termeténél fogva nagyon könnyen belekerül az örvénylés csapdájába.
- Pidgey képtelen folytatni a harcot! - hallani a bírót, miután a kis madár újra a földön köt ki. Falkner visszahívja a labdába. Abban a pillanatban, amikor ránéz a labdára, a végtelen, mérhetetlen, valódi szeretet sugárzik tekintetéből.
- Jól harcoltál, pidgey. - rakja el a labdát, hogy egy másikat vegyen elő. Szívós kis állatka, de miscenca túl nagy falat egy ilyen apró pokemonnak.
- A szelek azonban most megfordulnak. Széllökéssel indíts, pidgeotto! - hajítja el a második labdát, amiből egy, az előző pokémonhoz nagyon hasonló, azonban méretben jóval nagyobb jön elő. Azonnal a megfelelő támadásba kezd, ami érezhetően erősebb, mint a kis pidgeytől. Lassan elmozdítja miscencát a helyéről...

Az időzítésen múlott minden. Nem gondoltam volna, hogy Pidgey és Misenca szinkronban vetik be támadásukat. Pillanatnyilag fizikai erőről volt szó, s azt kell mondjam, az utóbb említett milotic kerekedett felül. Miután a veréb kizuhant az örvény katarzisából, már nem tudott feltápászkodni. Néma, visszafojtott örömmel tekintettem pokémonomra, ő meg énrám. Ha tehetem volna, odarohanok és elárasztom szép szavakkal. Nem, még nem volt vége. Ahogyan azt Falkner is mondta, két-két pokémon állt rendelkezésünkre – s ő már hívta is utolsó választottját. Egy ütőkártyának tűnt, ahogyan felmértem a pidgeynél jóval termetesebb madarat. Pidgeotto – tehát az utóbbinak az átfejlődött formája volt. Úgy is nézett ki. A gazdája meg nem is habozott, s ugyanazzal a támadással próbálta leteríteni Misencát, amivel kisebb társa is kísérletezett. Aggódtam, hiszen a szirént ez az erő már elmozdította eredeti pozíciójából. Éreztem, hogy a pidgeotto elleni küzdelem dönt el mindent.
Első lépésként tudnom kellett, a fejlődött forma mennyiben tér el Pidgeytől. Gyorsaság, kitartás, bármi – bár valahol gyanítottam, hogy mindenben remekelni fog. De hátha… hátha a növekedéssel megapadt a sebessége. Minden esetre megért egy próbát, szóval miért ne?
- Misenca, jégsugár támadás! – adtam ki az egyszerű, szúrópróba-szerű parancsot a miloticnak. A szóban forgó szépséges szirén zsebszörny szájából egy fehér, erőteljes energianyaláb szabadult el. Közvetlen, könnyen elkerülhető csapás volt, de Misenca megpróbálta a széllökéssel egy időben elsütni, mint a víz pulzust, mellyel a meglepően sebes Pidgeyt is leterítette. Tűkön ülve figyeltem, Pidgeotto milyen gyorsan kapcsol.

S hogy miben különbözik a fejlettebb pidgeotto az apró kis pidgeytől? A helyes kérdés: miben nem? Aki pedig arra gondol, hogy talán a nagyobb mérete miatt egyáltalán nem olyan gyors, az fatális tévedést tesz.
- Magasabbra, pidgeotto! - azonnali utasítás, amire szinte szükség sincs. A madár azonnal feljebb repül, amikor látja, hogy mivel kell szembesülnie. A jégsugár bő fél méterrel téveszti el célpontját. Épp annyival, hogy ne tehessen kárt pidgeottoban.
- Gyors támadás! - függeszti tekintetét a verébre, aki azonnal beveti magát, hogy megmutassa, mit is tud. Még a kis pidgey se volt lassú, főleg hátszéllel. De tisztán és nyilvánvalóan látszik, hogy pidgeotto keményebb ellenfél. Gyorsabb, erősebb, és még szívósabb. Nem csoda, hogy őt válogatta be ütőkártyaként. A fészek közül, akikből válogatta a szezon új kihívását, ő volt a legjobb, ő volt az alfa. Ő volt az, aki a többi társát védelmezte. Szóval egyáltalán nem lesz könnyű menet.
Hangja sokkal mélyebb kistestvérénél. Mert hát ugye ők testvérek, azonban ő hamarabb átfejlődött, hogy jobban megfelelhessen az elvárásoknak. Mind a teremharcok, mind a védelmezés terén. Mire miscenca feleszmélhet, addigra azonban pidgeotto már rég mögötte van. A kis pidgey eléggé megizzasztotta, és a támadása is sok energiát vett igénybe. Tehát esélye sincs a hirtelen a háta mögött megjelenő pidgeotto ellen, aki egyenesen nekirepül, felöklelve őt.
- Miscenca nem tudja folytatni a harcot! - hallani a bírót, mialatt Falkner kinyújtja karját. Jól látod, hogy olyan kesztyű van rajta, amilyet a madarászok hordanak.
- Szép volt, pidgeotto. - simogatja meg a madarat, miután az a karjára repül.
- Sokan becsülik le őket, mert mindenhol megtalálod a fajtájukat. De ezek nem közönséges pidgeyk és pidgeottok. A teremharcokhoz képeztem őket. Mit tudsz még felmutatni, Agito? - mondata végén szabad kezével beletúr a szemébe lógó hajával, mialatt várja, kit küldesz harcba. Egyébként egyáltalán nem érezni rajta, hogy alábecsülne. Éppen ellenkezőleg. Komolyan vesz. Különben nem lehetne ő Violet City edzőtermének teremvezetője. Tudja jól, hogy más teremvezetők gyengének tartják, de ők ezt csak nem értik. Nekik nem az a dolguk, hogy megalázzák ellenfeleiket.

Kemény ellenfélre számítottam: olyanra, ami komolyan fenyegeti a célomat. Nem ősellenségre gondoltam, de egy riválisra. Arra azonban nem számítottam, hogy a továbbfejlődött veréb játszi könnyedséggel reppen el jókora távolságnyira a sugár útjából. Hökkenten figyeltem, ahogyan Falkner ásza – a megnevezéshez illő módon – villámsebesen csap le áldozatára, mely ebben az esetben Misenca volt. A szirén pokémon már a céltévesztésnél nyilvánvaló jelét adta döbbenetének, arra azonban már nem akadt idő, hogy a teremvezető által hangoztatott gyors csapásra is ugyanúgy reagáljon. A méret- és súlykülönbségek ellenére Pidgeotto egyszerűen le tudta teríteni a nálánál termetesebb miloticot. A bíró bejelentésével egyszerre rohantam az alélt pokémonhoz, fejét kezeim közé vettem. Néma „köszönöm”-öt tátogva csókot leheltem a szépség homlokára, majd visszahívtam Misencát. Komolyan néztem Falkner felé, minden egyes szót és mondatot információnak használtam fel, ha a későbbiek során kamatoztatni tudom. A meglepetés ereje – mint ahogyan azt mások is mondják. Nem fogom elfelejteni.
- Mindketten bámulatosak. – ismertem be, fejemet enyhén megdöntve, karjaimat széttárva. – De ne aggódj, nem okozok csalódást. Megmutatom, mire vagyok még képes! – Azzal leakasztottam övemről a fennekin labdáját, majd elhajítottam azt. Tiamo fehér fényjáték közepette fél-egy méterre tőlem manifesztálódott. Ő rám nézett, én meg biztatóan biccentettem felé. A róka csak egy pillanatra lepődött meg a pidgeotto láttán. Annyit készültünk, hogy a lehető legkevesebb tényező érje váratlanul. Mind a ketten tudtuk, mit kell tennünk egy ilyen ellenféllel, s a válasz egy támadásban rejlett: a láng vágta. Nem csak sebzést tud okozni, de ennek köszönhetően Tiamo fel is gyorsulhat. Bíztam abban, hogy ezzel a húzással felveheti Pidgeottoval a tempót. Határozottan méregettem mind a teremvezetőt, mind megbecsülendő társát. Éreztem a köteléket kettejük között. Más miatt nem is lehetne ilyen páratlanul erős példány – ahogy Pidgey sem. Még a harc hevében sem veszett el az öröm, miszerint elfogadta a kihívásomat. Most már annál inkább értékelni tudtam a gesztust.
- Rendben van, Tiamo, kezdd a láng vágtával! – hangzott el az első parancs. A rókakölyök éles vakkantással nyugtázta azt, s apró lábait szedve rohanni kezdett. Egy idő után Fennekin bundájából lángnyelvek szöktek elő, melyek pillanatok alatt köpenyként burkolták be kis társamat. Akármerre, akármilyen magasságban tartózkodott a pidgeotto, Tiamo így is, úgy is igyekezett eléggé felgyorsulni ahhoz, hogy kellő távolságban felugorhasson, s a későbbiekben elsüthesse támadásait. Mindketten készek voltunk erre a próbatételre.

Kötelék.
Sok amatőr trénernek fogalma sincs róla, hogy ez a kulcsa annak, ha győzni szeretnének - pláne ellene. Nem a legerősebb támadások, legerősebb pokémonok, vagy épp a típuselőnyök számítanak. Hanem egyedül az az érdemi idő, amit a pokémonoddal töltesz. Legyen az edzés, vagy csak egy kiadós reggeli a tetőtéren... Amíg az a köztetek lévő köteléket erősíti, addig ez nem számít. S persze, a hatékony edzések sem elhanyagolhatóak, de az egész fabatkát sem ér, ha nem tudtok összhangba kerülni. Éppen emiatt esett választása a kis pidgeyre, és a fejlettebb pidgeottora, amikor új pokémonokat tanított be a teremharcokra. Pont azért, hogy bemutassa a trénerek számára, hogy nem minden az erő. Ellene bőven kevés az, ha egy raichuval parádézol.
Amikor pedig azt látja, hogy te magad futsz oda a pokémonodhoz, valahol kivívod magának tiszteletét. Látott már mindenféle trénert. Olyat is, aki kegyetlenül bánt pokémonjával, olyat is, akit csak a győzelem motivált. És olyat is, aki saját maga avatkozott közbe, amikor rájött, hogy társának bántódása eshet. Persze, neki teremvezetőként nem az a célja, hogy komolyan bántsa az ellenfél pokémonjait, távol áll tőle ez a mentalitás - pedig a kis állatkákkal jól tudja, hogy történhetnek balesetek, mégis csak ők teszik kockára testi épségüket. Nem kételkedik, hogy te az utóbbi kategóriába tartozol. Van még hova fejlődnöd, ennek ellenére látja benned a potenciált. Ha minden pokémonoddal úgy bánsz, mint a miscencával, akkor mindenképpen.
A következő kör viszont megkezdődik, ezúttal pedig a kis fennekint küldöd harcba. Apró termete miatt eltörpül a levegőben keselyűként körző madárral szemben, pedig pidgeotto még csak nem is egy kifejlett példány. Azok ugyanis épp elég nagyok, hogy egy ember akár a hátára is tudjon mászni. Feltéve, ha nem egy hegyomlás, persze.
- Távolabb, a fény felé, pidgeotto! - hangzik a villámgyors utasítás. A lángok egészen magasra csapnak, de egyáltalán nem eléggé, hogy elkapják a madarat. A fennekin felgyorsult, bár még mindig nem olyan gyors, mint pidgeotto. Viszont ellensúlyozta azt a hátrányt, miszerint az ellenfele már túl gyors számára, hogy szabad szemmel követni tudja. Jól láthatja hamarosan, milyen sebesen is tud csapkodni a szárnyaival.
- Széllökést! - újra ugyanazt a támadást veti be. Nem csoda, hiszen hatékony. A madár háttal a ragyogó napnak áll, pontosabban repül egy helyben. A kis róka felé fordul, szárnyait pedig meglendíti. Egyszer, kétszer, majd annyiszor, amennyiszer csak szükséges, hogy erőteljes széllökést indítson. A levegő hullámai a másik irányba terelik a felcsapó lángokat. Az a kérdés, az apró termetű lényt lesöpri-e a tetőről a viharos erejű szél.

A pidgeyhez képest hatalmas madár a Nap irányába közelített. Ugyanazt a trükköt alkalmazta, mint kisebb fajtársa, megtévesztés és félemlítés céljából. Bár jól sejtettem, hogy az első lángvágta még súrolni sem fogja Pidgeottot, a következményekre nem igazán készültem fel. Túl magasan volt ahhoz, hogy a fennekinem egy újabb kísérletet tehessen, ami esetleg már a veréb pokémont érhetné. Halvány kis reménypalánta volt, de elég hitet adott – hitet, miszerint legyőzhetek egy igazi profit.
Széllökés – olyan támadás, ami még a majdnem kétmázsás Misencát is elmozdította helyéről. Szörnyű volt belegondolni, mit művelhet Tiamoval, hogyha ennek a viharnak a szemébe kerül. Mit tehetnék? Már a levegőben volt, ott meg viszonylag korlátozottabb a mozgástere. Kockázatos helyzetben csücsültünk, mind a ketten. Kétséghez nem fért, hogy Pidgeotto volt a megnyilvánulása annak, amit Falkner élete során megélt. Nem a legnagyobb, legerősebb pokémon, de méltó ellenfél – sőt, több, mint méltó.
- Újabb lángvágtát! Kerülj ki a támadás sugarából, aztán jöhet a zsarátnok! – kurjantottam apró termetű pokémonomnak.
Eleget volt a levegőben ahhoz, hogy a sikeres vagy sikertelen csapást követően Tiamo ismét a szilárd talajon tartózkodhasson. Csak abban bíztam, hogy míg pidgeottot leköti a széllökés kivitelezése, leengedi védelmét, s ennek köszönhetően szabadon támadható. Kis esély volt rá, ám bíztam kis társam képességeiben. Ugyanannyit edzett erre a küzdelemre, mint Milotic, s trénereként elvárandó volt, hogy higgyek őbenne.

Szárnycsapkodása elég volt ahhoz, hogy a nála termetesebb és súlyosabb Miscencát is eltántorítsa helyéről. Hát még egy olyan apró kis rókát, mint amilyen Tiamo... Agito jól ismeri viszont már ezt a támadást, és nagyon jól tette, hogy inkább a megelőzést választotta.
A fennekin azonnal elmenekül a támadás sugarából, bár még így is érzi a hurrikán erejű szeleket magán. Ez pedig teret is biztosít támadására. A lángok most még magasabbra csapnak, egyenesen pidgeotto felé, zsarátnok elnevezésű támadása nyomán.
- Gyorstámadás. - egy szavas, villámgyors utasítás. Talán ez az, amit eddig még soha nem láttál - hogy az ellenfél pokémonja még csak meg se próbál kitérni a perzselő pokoltűz markából.
A szél lecsillapodik, pidgeottot pedig látod, hogy egyenesen belerepül a tűzbe. Majd hogy ezután mi történik, szabad szemmel nem is látható. Egy nyekkenés, egy fájdalmas nyüszítés, és egy apró, rókaszerű lény a tető szélén. Éppen csak nem esik le.
- A fennekined nem bírja tovább. - jelenti ki Falkner szenvtelenül. Pidgeotton látod a sérüléseket, tollai megpörkölődtek, de úgy tűnik, cseppet sem zavarja. Kényelmesen köröz a levegőben. Mintha nem most vágtatott volna keresztül a lángörvényen.
- Egy pokémesternek mindig pokémonjai épségét kell szem előtt tartania. Tudni kell feladni. - közli veled, miközben hol téged, hol a sérült fennekint lesi. Pedig alig kezdtétek a harcot. Valóban ilyen erős lenne ez a madár?

Ügyes volt, idejében kapcsolt. Bíztam, hogy ezután meg tudja lepni a madarat, ám ami utána jött, az „kissé” meglepett. Pidgeotto egyenesen a lángnyelvek közé repült, hogy elkaphassa Tiamot. Bár szemlátomást megviselte a támadás – a tollazatát elnézve –, nem adta jelét a fájdalmának. Be kellett volna ismernem, hogy a fennekinhez képest klasszisokkal gyorsabb és erősebb. Falkner pofonegyszerű mozdulatra utasította madarát, mire az már támadott is. Sokkal sebesebben mozgott, azt a néhány pillanatot nem tudtam követni. Zavarodottság lett rajtam úrrá. Egyre kilátástalanabbnak, távolibbnak éreztem a győzelmet. Veszíteni fogok? Megállok, még mielőtt elindulhattam volna? A válasz egyszerű volt: nem. Nem szabadott erre gondolnom. Feszültségem aggodalommal ötvöződött, mikor Tiamot fájdalomtól elgyötörve irányíthatatlanul szállt a levegőben, a támadásból fel nem ocsúdván.
Tudni kell feladni – ezt mondta nekem. Biztos ez? Pont az elején? Nem kételkedtem Falkner rangjában, ám ha ő az első a nyolc teremvezető közül, akkor ennél már csak rosszabb lesz. Ami azt illette, nem pesszimizmusból emlékeztettem magamat erre a tényre. Tudtam, mire számítottam, csak talán elbíztam magamat. Tévedni meg emberi dolog. Ettől függetlenül hittem magamban és a  társaimban – és abban is, hogy győzhetünk. Így, ezzel a határozottsággal néztem fel a félig eszméletlen Tiamora. Egyenesen felém nézett, erőtlenül bólintván.
- Nem adhatjuk fel! – feleltem lassú fejrázással Falknernek. – Nem engedhetjük meg ezt a luxust. Addig nem, míg be nem teljesítettük sorsunkat. – S újból Fennekin felé pillantottam.
Megtörtént: az a folyamat, melyen Misenca is átesett. Tiamo testét csillagerős fény burkolta be. Miközben az apróság a metamorfózis megtapasztalására felvisított, nőni kezdett. Rövidke lábai megnyúltak, s míg a hátsók járólábakká váltak, a mellsőkből kezek lettek. Bár farka éppoly lompos volt, mint azelőtt, jelentősen megdúsult. Feje nagyjából kezdte a füléhez illő arányokat felvenni, s az utóbbiban lévő pamacsok meghosszabbodtak. Mialatt az evolúció zajlott, bár csodálattól megmámorosodva néztem kis társamat, kabátom belső zsebéből lassan előhúztam A gallyat.
- Tiamo! – hívtam fel szóban forgó társam figyelmét, mire az a teljes átalakulás és a puha, kétlábas földet érés előtt elkapta a galagonya ágat. Abban a pillanatban a Tiamot átölelő fény szertefoszlott, s immáron braixenként nézett szembe pidgeottoval. Elismerően mosolyogtam partneremre, ő meg én rám. Ügyesen eljátszadozott a pálcával, még mielőtt abból indította útjának egy újabb adag zsarátnokot. Nem kellett kérnem, az utóbbi hibáját próbálta kompenzálni. Lábait begörnyesztve tartotta, hogy bármikor el tudjon lendülni a példás ellenfél támadása elől. Azt hiszem, most már kiegyenlítettnek mondhattam a küzdelmet. Meglátjuk, az új rókalány mire képes.

Feladni. Nem szégyen, épp ellenkezőleg. Gyávaság helyett lehet ez nemes tett is. Ő ugyanis egészen biztos benne, hogy ellenkező állás esetén nem kockáztatná szeretett pokémonja testi épségét. Van az a szint, amikor azt kell mondani, elég.
Tiamo és Agito párosa azonban nem adja fel. Megvan köztük az összhang - ez pedig szükséges ahhoz, hogy egy pokémon éppen a harc közepén alakuljon át. Ritka jelenség ugyanis. Persze, a pokémonok előbb vagy utóbb úgyis átfejlődnek. Azonban ha ezt harc közben, s nem düh hatására teszik, az mindig azt jelzi, hogy valami nemesebb célt szolgálnak ezáltal.
Tiamo aranyszínben fénylik fel, teste megnyúlik, s két lábára áll. A fennekin immáron braixenként folytatja a harcot, amit aztán a bíró is megerősít. A harc szabályzata nem tiltja ezt, ilyenkor is folytatni kell a meccset. Falkner összekulcsolja maga előtt két kezét, és hangosan felhümmög, alig észrevehető mosollyal ajkain.
- Pidgeotto, széllökéssel hárítsd a lángokat! - adja ki a parancsot, amire nem sok ideje van - hiszen Tiamo már indítja is az újabb zsarátnokot egy reménybeli pusztításra. A lángok láthatóan jóval magasabbra csapnak, hogy körülöleljék a madarat, aki erőteljes szárnycsapásokkal próbálja azokat visszatartani. A szelet ezúttal nem arra használja tehát, hogy fellökje ismételten ellenfelét, hanem azért, hogy a lángok ne érjék útját. Probléma viszont, hogy a lángörvény sokkal erőteljesebb, mint eddig. Tollai kicsit így is megperzselődnek, de semmi veszélyes. A lényeg, hogy kitart addig, amíg a lángorkán le nem csillapodik. S ha Tiamo nem elég fürge, talán visszaköszönhetnek neki a lángnyelvek, amiket szabadjára eresztett.

Tudhattam volna, hogy a kifejlett madár elég kitartó egy hárításhoz. Oly bár úgy tűnt, az evolúción átesett szárnyas legyőzhetetlen. A gondolatot – minden esetre – érdekfeszítőnek találtam: ha pidgeottot ekkora hatalommal ruházta fel, mit művelhetett Tiamoval? Nyilván nem egy adag zsarátnokban fog megnyilvánulni. Ahhoz mélyebbre kellett ásnom, hogy többet megtudhassak a braixen erejéről.
- Vigyázz! – hívtam fel Tiamo figyelmét a közelgő veszedelemre. A szóban forgó láng róka galagonya pálcáját trükkösen megforgatta, majd messze eltartotta magától. Átláttam, mire készült, de közel sem voltam olyan magabiztos, mint a braixen: a botba akarta elnyelni az általa kibocsátott tűznyelveket. Volt értelme, ám mégis kételkedtem a sikerben. Ha bátorsága hiába való, a saját eleme fog ártani benne – remélhetőleg erre nem kerül sor.
A csapás elnyerésének sikerétől, sikertelenségétől függetlenül Tiamo újból odacsapni készült. Nem várta meg parancsomat, mintha ösztönösen tudta volna, mit kell tennie. Ami pedig engem illetett, bíztam a pokémonom ítélőképességében. Eleget gyakoroltunk és számtalan akadállyal néztünk szembe ahhoz, hogy higgyek a barátomban. A rókalány – fajtájának nevét ismételve – felvonyított, s a mancsában tartott ágból különös, de erőteljesnek ígérkező nyalábot engedett szabadjára. Első ránézésre nyers energiának tűnt, mely a szivárvány színpompájának örvendeztetett (Pszichosugár/Psybeam). Bár az újbóli támadás gyorsabban ment le, számomra az idő lelassult, míg analizáltam a helyzetet. Nyilván Tiamo fejlődésének velejárója volt az, hogy egy új, hatalmasabb erőre tett szert. Nem tűnt tűz alapú támadásnak, ami egy dolgot jelentett: meglepetést tud okozni. Végülis Pidgeotto eddig csak az imént említett elemmel kellett megbirkóznia. Noha elképzelésem nem volt arról, milyen típusba oszthattam az energianyalábot. Nos, meglátjuk, mire megy vele.

A teremvezető is jól tudja, hogy a pokémonok önmaguktól is cselekszenek csata közben, ha olyan helyzet adódik, azonban Tiamo gyors reakciója még őt is meglepi. Nem hiába, ilyen az evolúció, a pokémon erősebbé, gyorsabbá válik általa. Sőt, akár új mozdulatokat is elsajátíthat, erre mi sem jobb példa, mint a rókalány által a pálcájából szabadjára engedett pszihosugár.
A gyorsan jött nyaláb meglepetésként éri pidgeottot, így nem tudja azt elkerülni, az őt ért erőhatástól önkéntelenül két hátraszaltót lejt a levegőben, mire Falkner tanoncai aggodalmuknak adnak hangot. Magát a teremvezetőt is meglepte a gyors ellentámadás, veled ellentétben pontosan tudja, milyen mozdulat ért célba az imént.
Tűz és psziho. Ugyan egyik sem szuper hatásos a repülő típusra, ettől függetlenül Falkner tisztában van vele, hogy okozhat még fejfájást neki. Szerencsére ezúttal a madár egy légáramlatot elkapva visszanyeri egyensúlyát, és egy gyors pillantással jelez gazdájának, mire az bólint.
Az edzés során szoros kötelék alakult ki pokémon és gazdája közt, ilyesfajta gesztusokból is megértik egymást. Egy ehhez hasonló kapcsolat szikráját vélte felfedezni benned is Falkner, és az a célja, hogy letesztelje, a megérzése mennyire helytálló. Még nincs vége a küzdelemnek.
-Pidgeotto, kavard fel a port, majd pihenj le!
Ő maga is tudja, hogy a lepihenés kétélű fegyver; ugyan pokémonja csatában szerzett sebei begyógyulnak, egy nagy előnyt elveszít, a mozdulat végrehajtásához a verébnek le kell szállnia. Ezért is kavartatta fel a port, abban reménykedve, hogy így elég időt nyerhet a mozdulat kivitelezéséhez.
A repülő pokémon szárnyai heves csapkodásával kavart porfelhőt, majd a tetőre szállva gyógyítja sebeit, égett tollai visszanyerik eredeti alakjukat, a szivárványszínben pompázó nyaláb okozta sebei is gyógyulásba kezdenek. Edzője izgatottan várja mit lépsz. Vajon sikerül előnyt kovácsolnod a helyzetből?

Oly bár úgy tűnt, a braixen testében Tiamo képes volt a lángviharral megbirkózni. Végtére is a saját eleméről és tüzéről esett szó, amit a veréb zsebszörny egyszerű ellentámadás céljából verte vissza társamra. Hazudnék, ha azt mondtam volna, egy pillanatra nem ijedek meg a tudattól, hogy a tűzcsapás elnyelésének sikertelen zárásával a rókalány megsérül. Szemöldökömet pillanatnyi gondterhességgel ráncolva figyeltem, miképpen a szóban forgó Tiamo pálcájába gyűjtötte a másodpercekkel ezelőtt szabadjára engedett lángnyelveket. Alig látható biccentéssel konstatáltam, hogy az újonnan átváltozott láng zsebszörny nem csak testbéli előnyökre, hanem újult magabiztosságra is szert tett.
Amennyire ismertem a támadások neveit és fajtáit, ezzel, amivel Tiamo kárt kívánt ejteni ellenlábasában, még egyáltalán nem találkoztam. A támadás elsütésének ideje alatt leginkább azt figyeltem, az energianyaláb mily gyönyörű színeket ontott magából. A változatosabbnál változatosabb szín kavalkád egy pillanatra sem hagyta abba különös táncát. Ahogyan kontaktusba került a pidgeottoval, a madárlény önkénytelenül hátrabukfencezett a levegőben, miképpen az erőbehatás nagyot taszított rajta. Halvány, elégedett mosoly ívelt át cserepesre rágott ajkaimra, amint láttam, hogy az új támadás hatékonynak bizonyult. Persze még nem volt alkalmam Tiamoval és Misencával kéz a kézben ünnepelni – addig nem, amíg tényleg nem nyertük el a jelvényt.
Miután Falkner parancsot adott társának, a felvert por ellen Braixen szemei elé tartott mancsokkal védekezett. Szavaim a torkomon akadtak, hiszen a rókalány gyorsabban reagált mindenféle ingerre, mint jó magam. Egyszerűen csak azért, mert akkor sem tértem magamhoz, mi történt a barátommal. Egy pillanatra hagytam, hogy a jó érzésből fakadó emóciók elragadják a józan ítélőképességemet. Ajkaimat összepréselve halk szitokszóval átkoztam saját hibámat, majd a felismerésből felocsúdva figyeltem, mire készül a madár pokémon. Szememet kissé össze kellett szűkítenem, hogy távolra jobban láthassak. A teremvezető „lepihenést” emlegetett, ami egy gyógyító mozdulat lehetett. Ahogyan a Nap melege a hajnali harmatot felszárította, úgy Pidgeotto tollazatát ért égési és vágott sebei kezdtek felszívódni.
- Nem hagyhatod, Tiamo! Használd azt… azt… – gondolkodtam a támadás nevén, miközben ujjaimat puhatolózva futattam végig hajkoronámon. A szóban forgó tűz róka kérdő tekintettel fordult vissza, értelmes parancsra várván. – Azt az izét, na! Amit most az imént használtál!
Végül is érthető volt a kérés, és bár a társam eleinte meglepett pislogással felelt rá, végül egy újabb elsütéshez folyamodott. Lábait begörbítve egy magas ugrásra készülődött. Miután a levegőbe emelkedett, galagonya botjából újból előtört az a színes kavalkád, ami az imént kárt okozott ellenfelében. A magasba lendüléssel egyértelmű célja volt: közelebb akart kerülni a pidgeottohoz, hogy kisebb hatótávon belül, annál nagyobb erővel süthesse el az energianyalábot. Már csak az volt a kérdés, hogy a névvel való megzavarodás nem vett-e el értékes másodperceket abból, amikor a madarat könnyűszerrel meg lehetett támadni.